2012. szeptember 7., péntek

17. üzenet. Az anyagi világban megjelenő emberkép.

Az emberi történet az anyagi világban, hatalmi és bölcseleti képzetként jelenik meg illetve születne meg, ha foglalkoztatná az embert az egyetemes egységtörekvés, a civilizáció hatalmi korlátjainak elfogadása mellett. A kritikai és globális, közösségi alkuk előzményei után önértelmét mégis az elvek ellenében gyakorolja, és az elvekben a hazugság is intézményesül. A kialakul egy „világkép”, ami kritikai univerzalizmushoz vezet, az átlátható „önértelmi civilizációhoz”. Erre az „alany” rávilágít, amikor a mondataiban az Igét nem helyén kezeli, hanem az elvek mentén. A világképben az Alanyi tárgyszerűség lép az önreflexió helyére, így a kivetítő típus valós ideje profán. Értékdeficittel küzdve így nehéz bevinni az Igenek formáló erejét a mondatba. A közösség belső életében a „más sem hasonló”, és ennek az elvnek jegyében, bontakoznak ki az alkuk, az értelem zsengéi. Meghasonlott létét nem tagadja le annak, aki ismeri a civilizációs betegséget, csak az önértelmet vetíti ki mindenre a „tárgyszerű”, ahol egy védekezési stratégiának megmarad az önreflexió gyakorlata. Az elvek olyan folyamok medrét mélyítik, olyan rend uralma alá helyezik az embert, ahol nem beszélnek a személyes gonosz létéről jelen időben. Még csak nem is sejti az ember, hogy akik a „civilizáció” által semlegesíthetőnek hirdetik a gonoszt, azok milyen gondok medrét mélyítik. Kinevetik azt, aki a rejtőzködő gonosz személyes létét felismeri. Mert a Gonosz nyíltan mutatott arca hamis, és ezt tudjuk – mondják, és ezt látják azok, akiknek van „világképe”. Az egység dinamizmusát nehéz lesz gyakorolni a világban, mikor az emberi történet a múltban is rendre anyagi, tárgyi reflexió volt az, ami alanyi önreflexióban jelent meg végül. Hogy a kirekesztettek, és a betegek nehezen értik, hogy miként szabaduljanak meg, velünk együtt vagy maguk. Hogy lábra álljak, azt mondom: „Nem kritizálom a világot, tévedésbe esem, ha nincs világképem, mert az megbukna”. Ez a béna hangja, és a benne működő démoné is. Ha hitem gyógyít meg, megjelenne az a béna is, akinek együttműködést egy démon ereje parancsolt, és akkor a magasság Fejedelme is látná a gyógyulást, a hívő és a hitetlen közös örömtáncát látva.

A beteggel egy időben jelenik meg, hogy az ismert anyagiban már meglévő új belső tulajdonság van kialakulóban. Egyebekben is a rációval felismerhető anyagi világban kikövetkeztethető a hit, és amit a ráció eredményesen, mint az anyag belső tulajdonságát le tud írni, azt a lélekkel és a szellemmel is meg kellene értetni. Mert előbb a megjelenő ház képe, a kert képe és a háttér is áttűnik a külsődleges színtereken, hogy jelezzen a gyökér a gyümölcsnek. Ha már bemerevedik a kép, és a profán világ dinamikája eltolja az előtérből, amit nem maga határol be. Külsődleges színtéren nem az emlékezet szelektál. Az embernek Lélekben előbb van meg a világ teljessége ajándékainak csírájában, mint a figyelmeztetés, hogy a kópia lélek nélkül meghal, mert az önértelem maximalizmusát tapasztalja. Az öntest rabságáról érintőlegesen lehet beszélni ma, mint a tenger határtalanságáról, amihez nem vezet folyó, nincsnek hegyi források, és eső sem esik. Olyan otthonokban, ahol démonikus erők hatása alatt van a család, sem a tereken, ahol nincs útjelző, a személy csak a jegyességének irányát tudja megválasztani, megváltoztatni. És ha mindig anyagi kimenet van, nem képes megjelenni a bárány és a pásztor, valamint a király a mesekönyvekben. Amikor Sátán kísértései negligálható, amikor elhiszik, hogy csak a profán ereje a tükrözhető képzet, akkor a Gonoszság olyan szellemi erő, ami rejtőzködik. Legnagyobb hazugsága, hogy nincs is, választás sincs tehát, csak olyan civilizáció van, ahol az ellenséget a kollektív emlékezet felfedezte, amikor beteg lett, és aki nyilvánosan megvallja, már múlt időben teheti. A múlt és jövő, ez az otthon igen tág, és sok kis egységekből áll össze, és képtelen megteremni gyümölcseit, míg a közösségben nem lát dinamizmust.

Van profán dinamizmus, hogyha az időtlenségben diktátum van, idővel nyílik egy külsődleges színtér, ahol az emlékezet szelektál, itt az embernek neve Egy királyság, az élő valóságban, ha többnyire a démonikus kritikai önigazság elve intézményesül. Küzdve kritikájának kényszeres logikájával, a többség nem érti, nem ismeri fel egyénileg amikor a megnyesett fa kizöldül. A gyökérzet nem kópia, amikor a család meg van nyerve, vagy magára van hagyva, ez a kérdés, egyben a válasz is. Ha egy anya küzdelmének olyan kimenete van, ami az önértelemmel ütközve üdvös, akkor éljen az anya harca ellenünk. A dinamikus egység törekvése gyümölcseit végül meg akarja teremni a haldokló és hadakozó, megmetszett ismeretnek. Küldj angyalt Uram, hogy legyen szelleme a rációnak, és az eljegyzett testeknek lelki ismerete.

A ráció, a profán dinamizmusa az emberképet nem tükrözheti az időtlenségbe, akkor jó amikor az időkben érlelődik, ha nem keveri a bölcsességet a projekció képével, mert az isteni bölcsesség a világ képzetét az eredetben megosztotta. Az emberi bölcsesség is kritikus lehet, mikor a gyengék ereje ütközik azzal az erővel, mely nem veszíthet, és más esetben is figyelnie kell arra, hogy az önértelem született vesztes. Amikor elhatalmasodik ezért az önértelem ereje, a bölcseletnek sem lesz korlátja, nem lesz misztikus, és emberképe is bizonytalan marad. Meg van a korai időkben is a gyökérzet szerepe, ami egyénileg változó, a végső időkben azonban a gyümölcs tulajdonosának helyzete átmeneti, ahogy a ráció szerepe is időleges.

Átmenetet, és a gyengéknek új paradicsomot hirdet az erős, de ahol nincs szabad akarat, nevetséges lehet az „egyenlőség”. A cél ilyenkor valójában az okot jelenti. Ha a szabad ember racionálisan, visszaható okozatra hivatkozik, a ráció lehet időtlen, és ha a megküzdött egységet kínálja, megmentjük a szegény népeket. Mintha ilyen lenne az „egyek vagyunk az újság címoldalán” történet is. Ilyen plakátneveket kapnak a kicsinyek majd: - az erőtér fegyvertelen harcosai, a hatalom meg sem születő gyermekei, vagy az egységben eltemetettek nemzedéke. Lesznek szeretetharcosok is! Ilyen az ember, amikor szólítja a kívülálló. Belső világában megjelennek az otthontalanok élő kövei, és amikor az utcán küzdők kopogtatnak ajtóikon, a lélektelen időtlenségben nem találnak helyet.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése