Egyre tisztábban látom a következő megállóban várakozó dermedt
embereket, a vonatról. Hozzám fordul egy vidám bliccelő, azt kérdi hová
készülök. Mondom, hát oda megyek, ahova a többi felszálló készül. Az szép álom,
mondja, és nevetnek a hátam mögött. Ahogy lassítva beérkezik a szerelvény, sok a
leszálló, szakaszjegyük volt csak, ezen az ismeretlen, de gyönyörű cél felé
vezető útra. Az jegy nélkül utazó bliccelő elégedetten megállapítja, hogy
nagyon álmosnak látszom, és enni kezd. Mondom, hosszú út van mögöttem, és
leszáll majd a vonatról maga is, minek örüljek. Kinevet: - én fel sem szálltam
a vonatra mondja, én végállomáson vagyok. Majd sok felszálló utassal a vonat elhagyta
az állomást. Álmodom, vagy elalszom újra, nem tudom, azt sem értem, hogy miért
vagyok elégedetlen.
Álmodom ismét, mellettem egy nagy pofon csattan a semmiben,
illetve ott, ahol eddig nem volt semmi, egyszerre történik valami. Tudom, hogy
a nagy-bumm túlzottan régi történet, talán most ért ide a hang. Félálom, olyan
állapot, mint régi fizika órákon volt, rengeteget jegyzeteltem. Egy jó emlék azonban
megmaradt. Mikor egy végtelen hosszú képlet táblára került, öt perccel a
szünetcsengő előtt, a professzor úr befejezte a témát, kérve a kollégákat, hogy
absztraháljunk egy keveset. Vagyis, vonatkoztassunk el a témától. Hát ezt
teszem most, gondolva arra, hogy a rejtélyes utazások, itt az életben rengeteg
színes képzetet is kelthetnek. Olyat, amiről érdemes írni: hogy mi is a
civilizáció, mire jó egy diploma, és Isten Országában, ahol arányaiban kevesen
gyülekeznek emberek, hol van különbség és hasonlóság. Egyenértékű képzet
félálomban a végállomás, ahol utasok tódulnak a vonatra, azzal ami nem egyezik
a fizika óra témájával, hogy mi végre csattant a pofon a semmiben.Fekete fehér ez a kép, mégis tovább pergetem utazásomat, ilyen
formán, ahol az álomban töltött idő miatt talán nem érek célt.
A bakter, a
vonatvezető, a kalauz az úton, csak rajzfilm figurák, vagy változó színes
alakok. Nem volt róluk szó az utazási tájékoztatóban, de színesedhet a kép,
elképzelem. Kik ők személyesen? A bakter a vonatvezető és a kalauz személyiség,
a profán világban mindhárman egy külön érdekes világ, vagy mint teremtmények,
álmukat bevégzők ők is. Olyanok, mint az a bliccelő egyszeri utas a történetben,
aki azt mondta, hogy nem is szállt fel a vonatra. Az egész világon dzsungelharc
folyik az önértelemben, és azon kívül, ténylegesen. Mit mondana a
boldogság-kalauz, ha kérdezném, hogy tanulmányaim célja a diploma megszerzése
volt, vagy a transzcendens önreflexió pillanatainak élvezete, a tanulástól
történő elvonatkoztatás öt percei az értékesek. Kérdés lett később, hogy az
elme boldogsága hol folytatódhat. A képzelet végállomás után félálomban?
Mire gondoljon a boldogságra kész elme, ha utazni készül, és már
csalódott a tudata, ami megalázza a szívet, a vérkeringés motorja elrontott
gondolatok helye. Mi végre kezd a mérges szív gondolkodni, az agy rendszeres
önigazolásba. Lehet, hogy a gondolkodás helyett az elvonatkoztatás lenne a jó témánk?
Elégedetten az ember felül a szellem kisvasútjára, ahol hiába számol a
viszonylatokkal, a bakterral, a kalauzzal és a vonatvezetővel, mert csak rémült
utas akar lenni. Persze, mert az agya kompenzál, a szív szellemvasútján azt
mondja: őrült, aki másként gondolkodik, a civilizáció már túl bonyolult, és a
vasúti szolgálattevők gyengén fizetettek. Ilyen világ, olyan Ország, agyának a
globális világban, a maga kicsi szíve diktáljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése