18. üzenet. Az emberi megjelenése a Teremtett világban.

Feltételezhető, hogy az időbeliség megjelenése korszakfüggetlen, mert amikor a gyakorlatban a szellemi és lelki meghatározottság ellenére a küldetéstudat határozza meg a testet, épp hordozó elemét az értelmet a rációval igazolja, akkor a maga korát időtlennek érzékeli. Evidencia, hogy a korszakoknak, így azokban a rációnak is van kezdete és vége. Ugyan rendre szólamnak halljuk az együttérzés és az egységre törekvés szándékát, amikor az ember egy korszak a belső szövettét megbontja, és a „világképét” a föld alá visz mindenkit, mint egy magocskát. Ami egy közösségben majd kibontakozik, mind a jobb, mind a rosszabb elhal, nincs kivétel, csak a termésben. Akik rendre az értelem, a közösségi elvek elfogadása ellen ténykedő hatalmi struktúra miatt fellépnek, a megújulást felfeledik, azok is konstruálnak újabb közösségekben önkifejezési jelenségeket A Teremtett világ az egyetlen, amiben van olyan tárgyszerűség, melyben az önreflexióját a közösség elvárhatóan értelmezheti, és épp azért kevés a boldogulás reménye, mert az eredeti ok gyengécske szál a szövetben, amire vissza tud mutatni a „hatalom civilizációja”, mikor épületében vannak egyéni kövek. Ezeknek a köveknek az ereje az emlékezés lenne, és lehetne sors helyet választani a szabad akarat következményét. A mi boldog magocskánk nem fog olyan mélyre kerül a földben, hogy a „világkép” mélyen futó búvópatakok források legyenek, és tápláljanak a horizonton egy eső nélküli száraz bolygót, amit a tócsákban még látott képzetkockák nedvei, az abban termő kövek tartanak egybe. A teremtett világ kezdete és vége visszamutató okozat, és előremutató ok, mint a korszakvég időlegessége. Az Egy Teremtőt elfogadó hívő ember, szabad akarata miatt fogyatkozásban nem marad. A hit horizontjának is határt szab a közösségi kritika elvének intézményesülése, de szellemi és lelki része lesz a testi létének, ha ez búvópatakként egy idő után mégis a felszínre tör. Szétválasztható Isten Országát tekintve két terméketlen nézetet, függően attól, hogy milyen korlátjai vannak az anyagnak, mert megfogalmazható külön-külön, hogy miért képtelen önmaga és a világ túllépni határain. Megfogalmazható lett az időtlenség logikája, az önértelmi Világ intézményesülése után. Ezért, és ezzel szemben, mert a „racionális” belső paramétere a testi, ami szellemi és lelki tényezők nélkül időleges reflexió. Amit a Teremtett világban nem talál meg, azt a világ egy jövőbeli projekcióval utasítja el, és ami „hatalom civilizációjában” benne volt arra emlékezik, protestál az időben.

Ha tehát, ami csírájában megvolt a Teremtett világban, és nem fejlődhetett ki a testiben, érthetően nem érlelődhet meg, akkor az a jó és rossz szemlélete volt, vagy inkább az irgalom lelkülete és szelleme ellentmondásba került önmagával. Amit az ismeret úgy értelmezhet, hogy a ráció szárba szökkenése olyan magon történik, ami az önértelem gyümölcsére mutat rá. A helyettesítő áldozat megmenti a Teremtett embert az aratástól. Ezt az idők teljessége eljövetele után az embert, a végső időkre mindig nyitott angyali világ egyre inkább úgy látja, hogy a megfeszített megváltó tanítása, az emberben hallás útján és új vetés után szökik szárba. Ez történik most.

Az anyag, a Teremtett világban két módon van meg. A világi hatalom miatt, a profánban, mint megnyesett fa, másrészt szakrálisban létrejött formában, mint olyan, amit a világ cáfolhat, ha az kegyelmi ajándék formájában jelenik meg az embernek. Ott, ahol a világ szerint időtlenség van, ott a belső és a külső anyag együttes meglétét látjuk. A teremtő Legyen szava a teremtett ember megjelenését jelentette, pontosabban függő viszonyban maradhatott az ígéretek által, azon kívül választás lehetősége az időkben megmaradt. Ha a világ látja önértelmével, és a ráció, ami kritikájának háttere nem engedi, hogy ismerje az időszerűt, tehát az időkben a közösségi embert, akkor nem bukhatna el a bűnben. Tehát a teremtés után élő számára vak marad, akinek nincs lehetősége kibontani lelki ajándékait, mert nem hall ezekről, de akkor is, ha a Teremtett világot elismerő ember a létező ráció ajándékát alábecsüli. Az isteni ajándék úgy van meg az emberiben, hogy létre akar jönni, önmagát megtöbbszörözve, és az anyagi szenvedések ellenében, mert a test nedves képzeletkockái az elvi kövek nem nyomták még túl mélyre. Várhatóan, időben felszínre törnek a kövek alól majd a források, ami alatt új hidat építhet.