A teremtő szava a Paradicsomban eredetileg egy második teremtés, ami az engedetlen emberpár büntetésének okát is nevesíti. A föld agyagából gyúrt első embert vázának egy részéből megalkotott párjával isteni lehelet által kelt életre a paradicsomi körülmények között, egy tilalomfa megjelölésével. Szabad akarat nem volt, mert a személyes életre a megváltó Krisztus szabadítja fel az embert. Jézus halálával jött el az idők teljessége. Feltámadásával a szellemvilágban lévő belső ellentétet az elme a magára vonatkoztatott transzcendens önreflexiójával megláthatja, és hitét
bevilágíthatja a bűn és a büntetés mellett az igazság. Az egyén “önértelme” az ítélet napja előtt az anyagi világban szabad, és a teremtett világban hívőt gyakran megalázza. Isten Országát hirdető Fiú, az Igében, néven nevezi a „személyes” létet, nem általában, hanem részleteiben, és a közösségi létet az új időkben nevesíti. A bűnbocsánat lehetséges, mert az áteredő bűn nem a Teremtőtől származik, és az írás szerint az első teremtés világában nincs is tilalomfa. A tévedésről akkor lehet szó, amikor az önértelemben mutatkozó egy az egységet értelmezi. Amikor az ember szelleme elfogad egy közösséget, akkor választása alapján kapott jogai miatt, tetteivel a kihívásra is felelni fog.
Élek a megkülönböztetés adományával, majd a prófétai szavakat is vizsgálom. Amennyiben megjelenik új Éden világi életünk céljai képzeteink között, akkor másról is lehet szó, mint prófétai ígéretről. Egy látomást kaptam, amit elemezni fogok. A látomás iránya rámutat az édeni létben lévő szabadságra, és a kötödés sajátos természetére, ami a hazugságot is jelentheti. Amikor édeni ígérettel szemben megjelenik a sötétség kora. A három napos sötétség prófétai irata az „új Éden” ideájával szemben inkább azt jelzi, hogy mi a lelki ember életének, megtartásának iránya. Amíg a „mindent szabad” elv szelleme kísért, a gonosz szellem harcot folytat a korlátozás ellen. Gyakorlatiasabb felfogás szerint, a világi életnek nem kevésbé célja a belső lelki értékek megtartásáért folytatott önvédelmi harc, mint a hatalom kínálta élet. Lehetne fordítva is, ha elfogadva a létező Ellenséget, akkor a gyakorlatban teret kaphat az új éden hazugsága, melynek legyőzése a koponyák hegyén megtörtént. Ha az ellenség létezése magánügy lenne ezután, mondhatná egy szellemi vezető a közösségnek, hogy az ember elméje szabad és korlátlan. A kísértés csak ígéret, mert figyelmeztetés van közeli nagy háborúkra, mint oly sokszor, és a halál közelségére is kell gondolni. A létező kegyelem is ígéret: “Aki Isten irgalmasságának kapuján nem akar átmenni, az később az Isten igazságosság kapuján fog áthaladni”. A próféta szerint a sötétség ideje eljön, ne nézünk ki azon az ablakon, ami mögött, kinn a világ bukása van. Mi az igazságosság kapuja akkor, ha a hívás nem az, amit bárki hallhat a füleivel, mielőtt elközelegne az Ellenség? Talán az ígéret természete mutatja meg.
Egy látomás idézek: „Szolgám angyala lenéz az ismeret kutjába, és ott áll köntösében a haragvó tilalmi ember, hatalmas kővel a kezében”. A Szentlelket kértem, magyarázza meg, hogy ki a tilalmi ember, mi a kútban lévő víz, és a kő. A kő a válaszban a tilalom emberéhez kapcsolódik. Kérdéses, hogy történne, ha a kő megszólalna, mert az jelez valamit. Az sem tudható, hogy van-e a kútban víz, vagyis ismeret. Meg akartam érteni, hogy ki a tilalmi ember, és mi a kút mélyén megszólaló kő. A válsz szerint felmerül, hogy a néma a kő a lehetősége annak, hogy a kútban látott kép a rossz tükröződése. Ha a képzet tükröződés, akkor az ismeret kútja a felett tornyosuló démoni világ allegóriája, vagy lehet emlékezet titkos köve is az új nemzedék számára. Az új éden titka kérdés marad.
Az anyagelvű „mindent szabad” elv hirdetőjét a teremtett világ, pontosabban képzetei érdektelenek, ha elszakítja önértelmének világképe, és azonosul a „paradicsomi létet hazudó” gonosz szellemi hatással. Összetéveszti az ember gondolati szabadságát a képzelet szellemi szabadságával. Az igazság, értékre orientált és tárgyszerű, itt az Emberfia sajátos hatalmát és a szenvedés logikáját a Lélekben a túlvilági életre is kiterjeszti. A metafizika spiritualitása azonban elemeit szétszórja. Általában olyan értelmezéseket ad, ami a személyes embert tagadja, képzetét az istenire terjeszti ki. Közben a bűn eredetét megvallani nem fogja, az ellenségképet azonban erősíti. A metafizika lineáris marad, ha a bűn létét a megváltással nem tudja összekapcsolni, és elfogadja valamilyen elv mentén az önmegváltást. A meghasonlottak, az önmegváltók sem mennek be a meghirdetett Egy királyságba. Aki az Egynek „néven nevező” attitűdjét magára nem alkalmazza, azt a tárgyiasító szellemét bünteti a metafizikával. Isten irgalma akkor lett nagyobb, mikor emberi személyként megszületett, és elviselte így a világ természetét. A múltat kreáló démonikus szellemvilág időtlensége cáfolható. Benn kell maradni a sötétben, ha valaki úgy érzi, hogy ideje van a „benn létnek”. Ha nem teszi, indok marad a kert gyümölcsének elfogadása, és vádolhatja az Ellenség azzal a hazugsággal, hogy az nem ismeri el szellemileg tárgyszerűt, magát a tárgyat akkor, amikor az elhaló mag terve a valóság.
A gyümölcs érlelődés eredménye. Az ember egységre vágyik, az időkben távlatot, az időben haladást akar. A hazug megzavarja, esetleg ki is neveti az igazságot. A bűn távlatában sóhajtozó ember, tárgyszerűségre hivatkozik az anyagi keretek között, szabadsága látszatában, ahogy a metafizika. Ország, és a világi közösség, értékeit megvédeni, továbbadni, mint „bárány a farkasok közt” tudja. Az Ellenség, ha vádlón mutat rá a profánban lévő belső ellentétre, akkor meghasonlik szellemében, és csak bizonyos esetekben vezethet a profánban jó eredményre, ha egyik a másikkal nem azonos valami térben és időben. Erre mutat rá szakralitás. A közösségek tanítványainak hallgatása, mint a holt kövek az ellenséget lélekben érzékelik, de az ember, mint egy élő kő mutatja meg arcát, amíg szellemben fel nem ismeri a vádlóját. Az azonos amikor hasonlóval érintkezik egy közösségben van. Még valamit ezekről a titokzatos a kövekről, és képzetekről. Az Úr mondja: „Amikor ezek (tanítványaim) elhallgatnak – a kövek fognak megszólalni”. Elfogadható, hogy él az Isten báránya, és beszélni fog, ahogy az is, hogy az ellenség beszéde többnyire vádló lesz. Ettől véd a három napos sötétség prófétája, amikor nem akarja, hogy a hívők lássák a világ pusztulását. Az általánosítás azonban fikciókhoz vezet. Maga Jézus tárgyilagos, amikor a szűkebb és tágabb közösségekről és azok viszonyáról beszél. Mert az élő kő önmagára is reflektál az élettel és magával sem lehet ellenséges, mert a vád meghasonláshoz vezet, nem tartozik az Egységben formálódó Egy tervhez.
Élek a megkülönböztetés adományával, majd a prófétai szavakat is vizsgálom. Amennyiben megjelenik új Éden világi életünk céljai képzeteink között, akkor másról is lehet szó, mint prófétai ígéretről. Egy látomást kaptam, amit elemezni fogok. A látomás iránya rámutat az édeni létben lévő szabadságra, és a kötödés sajátos természetére, ami a hazugságot is jelentheti. Amikor édeni ígérettel szemben megjelenik a sötétség kora. A három napos sötétség prófétai irata az „új Éden” ideájával szemben inkább azt jelzi, hogy mi a lelki ember életének, megtartásának iránya. Amíg a „mindent szabad” elv szelleme kísért, a gonosz szellem harcot folytat a korlátozás ellen. Gyakorlatiasabb felfogás szerint, a világi életnek nem kevésbé célja a belső lelki értékek megtartásáért folytatott önvédelmi harc, mint a hatalom kínálta élet. Lehetne fordítva is, ha elfogadva a létező Ellenséget, akkor a gyakorlatban teret kaphat az új éden hazugsága, melynek legyőzése a koponyák hegyén megtörtént. Ha az ellenség létezése magánügy lenne ezután, mondhatná egy szellemi vezető a közösségnek, hogy az ember elméje szabad és korlátlan. A kísértés csak ígéret, mert figyelmeztetés van közeli nagy háborúkra, mint oly sokszor, és a halál közelségére is kell gondolni. A létező kegyelem is ígéret: “Aki Isten irgalmasságának kapuján nem akar átmenni, az később az Isten igazságosság kapuján fog áthaladni”. A próféta szerint a sötétség ideje eljön, ne nézünk ki azon az ablakon, ami mögött, kinn a világ bukása van. Mi az igazságosság kapuja akkor, ha a hívás nem az, amit bárki hallhat a füleivel, mielőtt elközelegne az Ellenség? Talán az ígéret természete mutatja meg.
Egy látomás idézek: „Szolgám angyala lenéz az ismeret kutjába, és ott áll köntösében a haragvó tilalmi ember, hatalmas kővel a kezében”. A Szentlelket kértem, magyarázza meg, hogy ki a tilalmi ember, mi a kútban lévő víz, és a kő. A kő a válaszban a tilalom emberéhez kapcsolódik. Kérdéses, hogy történne, ha a kő megszólalna, mert az jelez valamit. Az sem tudható, hogy van-e a kútban víz, vagyis ismeret. Meg akartam érteni, hogy ki a tilalmi ember, és mi a kút mélyén megszólaló kő. A válsz szerint felmerül, hogy a néma a kő a lehetősége annak, hogy a kútban látott kép a rossz tükröződése. Ha a képzet tükröződés, akkor az ismeret kútja a felett tornyosuló démoni világ allegóriája, vagy lehet emlékezet titkos köve is az új nemzedék számára. Az új éden titka kérdés marad.
Az anyagelvű „mindent szabad” elv hirdetőjét a teremtett világ, pontosabban képzetei érdektelenek, ha elszakítja önértelmének világképe, és azonosul a „paradicsomi létet hazudó” gonosz szellemi hatással. Összetéveszti az ember gondolati szabadságát a képzelet szellemi szabadságával. Az igazság, értékre orientált és tárgyszerű, itt az Emberfia sajátos hatalmát és a szenvedés logikáját a Lélekben a túlvilági életre is kiterjeszti. A metafizika spiritualitása azonban elemeit szétszórja. Általában olyan értelmezéseket ad, ami a személyes embert tagadja, képzetét az istenire terjeszti ki. Közben a bűn eredetét megvallani nem fogja, az ellenségképet azonban erősíti. A metafizika lineáris marad, ha a bűn létét a megváltással nem tudja összekapcsolni, és elfogadja valamilyen elv mentén az önmegváltást. A meghasonlottak, az önmegváltók sem mennek be a meghirdetett Egy királyságba. Aki az Egynek „néven nevező” attitűdjét magára nem alkalmazza, azt a tárgyiasító szellemét bünteti a metafizikával. Isten irgalma akkor lett nagyobb, mikor emberi személyként megszületett, és elviselte így a világ természetét. A múltat kreáló démonikus szellemvilág időtlensége cáfolható. Benn kell maradni a sötétben, ha valaki úgy érzi, hogy ideje van a „benn létnek”. Ha nem teszi, indok marad a kert gyümölcsének elfogadása, és vádolhatja az Ellenség azzal a hazugsággal, hogy az nem ismeri el szellemileg tárgyszerűt, magát a tárgyat akkor, amikor az elhaló mag terve a valóság.
A gyümölcs érlelődés eredménye. Az ember egységre vágyik, az időkben távlatot, az időben haladást akar. A hazug megzavarja, esetleg ki is neveti az igazságot. A bűn távlatában sóhajtozó ember, tárgyszerűségre hivatkozik az anyagi keretek között, szabadsága látszatában, ahogy a metafizika. Ország, és a világi közösség, értékeit megvédeni, továbbadni, mint „bárány a farkasok közt” tudja. Az Ellenség, ha vádlón mutat rá a profánban lévő belső ellentétre, akkor meghasonlik szellemében, és csak bizonyos esetekben vezethet a profánban jó eredményre, ha egyik a másikkal nem azonos valami térben és időben. Erre mutat rá szakralitás. A közösségek tanítványainak hallgatása, mint a holt kövek az ellenséget lélekben érzékelik, de az ember, mint egy élő kő mutatja meg arcát, amíg szellemben fel nem ismeri a vádlóját. Az azonos amikor hasonlóval érintkezik egy közösségben van. Még valamit ezekről a titokzatos a kövekről, és képzetekről. Az Úr mondja: „Amikor ezek (tanítványaim) elhallgatnak – a kövek fognak megszólalni”. Elfogadható, hogy él az Isten báránya, és beszélni fog, ahogy az is, hogy az ellenség beszéde többnyire vádló lesz. Ettől véd a három napos sötétség prófétája, amikor nem akarja, hogy a hívők lássák a világ pusztulását. Az általánosítás azonban fikciókhoz vezet. Maga Jézus tárgyilagos, amikor a szűkebb és tágabb közösségekről és azok viszonyáról beszél. Mert az élő kő önmagára is reflektál az élettel és magával sem lehet ellenséges, mert a vád meghasonláshoz vezet, nem tartozik az Egységben formálódó Egy tervhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése